Diáktársalgó és játékterem

- Most mit gondolsz? *súgom fülébe a kérdést, majd arcom méz illatú hajába fúrom. Jól esik beszippantani az Ő illatát, az ölelés pedig még inkább.*
- Nem, de ahhoz elég, hogy megnyugodjak végre. Ma is sokat gondoltam rád *mondom halkan, kissé meggyötörten és még inkább magamhoz szorítom. Élvezem a jelenlegi pillanatot, s bár tudom, hogy nem lesz olyan könnyű rendbe hoznom a dolgokat, talán még sikerülhet. Még nincs veszve a remény, ha csak ezt ki nem jelentjük mindketten.*

-Arra hogy ez a tökfej, aki most átölel mennyi ökörséget megcsinált a bátyámmal együtt. És hogy... Mennyire örülök annak hogy ez a tökfej itt van és vele lehetek.*mondja hallkan. Örül hogy újra láthatja de azért még mindíg bántja hogy csak úgy lelépett. *- Én is sokat gondoltam rád. *mondja és érzi hogy szorosabban vonja magához a fiú.*-Mi a baj?*kérdezi hallkan.*

*Elvigyorodom első mondatán, aztán halkan felkacagok. Jó azt hallani, hogy örül nekem. Nos, én is neki, de gondolom erre már rájött.*
- Örülök! * mosolygok rá, aztán elgondolkodok azon, mit is mondhatnék. Nem akarom, hogy aggódjon miattam.*
- Nincs semmi bajom *csóválom meg fejem, persze tudom hogy nem hülye és ha okos, hamar rájöhet, mi a probléma.*

*Tara is elmosolyodik mikor Stev felkacag. A szemét figyeli és látja hogy nem stimmel valami.*
-Hülyének nézel? *kérdezi, és összehúzza a szemét. *-Nekem nem tudsz hazudni. Na halljam mi az.*mondja és a kanapé felé megy hogy leüljön.*

- Csak akkor ha megmondod, ki volt az, akivel együtt voltál az elmúlt pár órában! *mondom ahogy felé fordulok. A szag... Egy orrfacsaró bűz arról árulkodik, hogy egy másik fiúval volt. Amit érzek nem más, mint valamilyen kölni. Nem tudom milyen fajtájú lehet, az nem is izgat, csak az, hogy miért volt vele? Jó, végül is nem az én dolgom, mégis zavar. Igaz, nem járunk momentán, azonban jobban érezném magam, ha még gy lenne.*

*Leül a kanapéra és keresztbe rakja a lábait. Újra felvonja egyik sépen ívelt szemöldökét Steven kérdésére.*~ Féltékeny? Ez még jól is jöhet.~*gondolkodik el majd csak sejtelmesen mosolyog.*
-Talán zavar? Elvégre te hagytál ott. Mit kellett volna tennem? Epekedve várni mikor bukkansz fel?*kérdezi rezzenéstelen arcal. *~Ide nekem az Oscar díjat. Még Egyiptomban sem alakítottam jobban. Igaz lehet kicsit nyers voltam. De ez egyfajta elégtétel, és nem az utólsó.~*gondolkodik ahogy karjait melle alatt összefűzi.*

- Igen, eléggé *karba tett kézzel leülök a kanapé egy távolabbi pontjába. Elég durcás kedvem van most a kis játéka miatt. Tudom, hogy nagyrészt csak szórakozik, én mégis komolyan veszem. Rossz szokás, ez van.*
- Nem, csak.. Mindegy *mondom halkan, ismét csak cipőm orrát bámulva. Visszakérdeznék, hogy őt vajon nem zavarná -e, ha esetleg vámpír lenne és érezné rajtam más szagát? Esetleg ha együtt látna mással, ő nem lenne féltékeny?*

*Nagyot sóhajt mert látja az arcán hogy tényleg nagyon féltékeny. *
-Nagyon helyes. A helyedben engem is zavarna. *mondja ahogy közelebb ül hozzá.*
-Dimitrie egy barát akivel beszélgetni szoktam de semmi nincs köztünk.*magyarázza és megérinti a vállát. *-Mi az? Látom hogy van valami. Tudod hogy nekem elmondhatod.*próbál a fiúra mosolyogni.*

- Kezdek megszomjazni, de nem ez a fő probléma. Nem tudom, hogy még lenne -e esély arra, ami régen volt *dőlök hátra a kanapén, a hófehér plafont bámulva. Mikor érzem az árintést, rápillantok. Ilyenkor gondolkodok el, hogy hogy-hogy nem fél tőlem? Hogy-hogy nem fordul el egy ilyen csúfságtól? Még csak nem is élek igazán.. Félhulla vagyok...*

*Elgondolkodik, mind két dolgon. *
-A második dologra csak azt tudom mondani hogy esetleg helyre hozható. Ha megígéred hogy nem hagysz el megint.*mondja ahogy rá mosolyog. Nem fél tőle miért félne? Kinéz az ablakon és látja hogy alkonyodik. *-Mikor mehetsz ki a szabadba? *kérdezi hallkan. Mert szeretne segíteni a fiúnak.*

- Meg, persze *nézek rá komolyan. Örülök, hogy találkozhattam vele, hogy beszélgettünk, de ahogy kinézek az ablakon, olyan, mintha hívna a táj. A pálya szabad, tuti alig látszik valami a Napból. Ha még egy kicsit várok, teljesen sötét lesz és akkor mehetek.*
- Akkor, amikor lemegy a Nap, előtte semmiképp *nézek rá, fejet csóválva.*
- Ha olyankor mozdulnék ki, hamu lenne belőlem. A fajtánknak is meg vannak a korlátai, csak én még mindig nem tudok ezzel a gondolattal élni.

*Figyelmesen halgatja a fiút. Elkomorodik, hogy nem igazán fogadta el a helyzetét. *
-Akkor majd én veled maradok, hogy eltudd fogadni, a dolgot.*mondja ahogy átöleli. *-Ha lement a nap volna kedved sétálni?*kérdezi Stevent.*

*Szorosan magamhoz ölelem. Jól esik a gondolat, hogy újra egymásra találtunk, hogy nem vagyok egyedül és hogy idejárok. Nem tudom mióta jár ide, én régen nem láttam őt itt, de ha tudtam volna, hogy most az iskolában találom, esküszöm, hamarabb is jöttem volna!*
- Igen, lenne! Ki tudja, lehet még a Hold is fent lesz *mondom egy fokkal vidámabban, majd megpuszilom feje búbját, később ajkait is. Nem zavar, ha esetleg felképelne érte, csak akkor ne felejtsen el valamilyen bélelt kesztyűt találni, nehogy belesajduljanak apró kezei.*

*Átöleli a fiút majd érzi hogy viszonozza. Hirtelen egy puszit érez fején, amitől zavarba jön majd egy szájrapuszit is kap. Amitől persze lángolni kezd az arca. *-Ha nen nekem fájna jobban most nem úsznád meg a pofont. Khm... Inkább menjünk sétálni.*mondja ahogy fölkel. *

*Halkan felnevetek, még sokáig el tudnám nézni ezt a zavart arcot, de ideje sétálni is egy kicsikét, végre lemegy a Nap, leszáll az éj, egy szóval eljön az én időm. Remélem sok időt töltünk a szabadban és ha nem tudok egy emberből inni, akkor marad az állati vér. Az utóbbi is hat, de kevesebb ideig, az emberi vér laktatóbb, már csak ezért is az a főtáplálék, állatból csak azok isznak igazán, akik nem csapolnák meg a társaikat, akiknek elég nagy az akarata ehhez. Némán bólintok és együtt elindulunk.*

*Elindul ki a kertbe, de aztán mégsem megy ki, hanem valami csöndesebb helyet keres. Egy régi varázskönyvvel a kezében amit még Angliából hozott magával. Szerencséjére senki nincs itt úgyhogy csend van. Leül a kanapéra és elkezdi olvasni a könyvét.*

*Csak bólint és elindulnak. Előtte még gyorsan felszalad a szobájába, hogy átöltözön és rendbe szedje magát, mert nem akarja hogy mindenki megtudja hogy mi történt. A sebet leragasztja egy sebtapaszal majd kiengedve hadja a haját. Lerohan és örül hogy a fiú megvárja. Újra megfogja Stev kezét majd a társalgóba mennek. Nagyon meglepődik mikor meglátja Dimitriet és kicsit megrémül. Tudja hogy mennyire nem szimpatizál vele a barátja.

*Olvas, de szeme sarkából látja belépni Tarát és Stevent, utóbbival nem törődik, és inkább Tara felé fordítja a tekintetét. Látja a nyakán a sebtapaszt, még a hajától is.*
- Úgy emlékszem küldtem neked valamit, nem jutott el odáig? *kérdezi, mert tudja, hogy ha a löttyöt megitta volna, nem kellene neki a sebtapasz, mert sebgyógyító bájital.*

*Összevonom szemöldököm. Végül is megpróbálnám a dolgot, de úgy nehéz lesz ha ez a modortalan alak még arra sem méltat, hogy rám nézzen. Karba tett kézzel állva figyelem minden apró mozdulatát.*
- Átadtam neki, mert nekem ugyan semmi szükségem löttyökre és amúgy is neki szántad, ahogy olvastam *az a levél kész mini regény, de hamar átfutható, ha úgy nézzük. Ami ismét csak a fiút illeti, kíváncsi vagyok mi lesz a reakciója.*

-Nem szoktam semmi ilyesmit használni. *mondja ahogy kicsit úgy helyezkedik hogy kettejük közé kerüljön, hogy ha kell megfékezze Stevent.*-Azért. köszönöm.*teszihozzá.*

-Nekem nyolc. *mondja majd a fiúra terelődik a tekintete, akin rajta van a gyűrű.*
-Látom te is megkaptad *mondja a fiúnak. Majd egy gyors mozdulattal a függöny felé mutat, ami széthúzódik, a napfény pedig Stevenre vetődik, aki pedig (hála a gyűrűnek) nem ég porrá.*

*Szitkozódva takarom el szemeimet. Lehet nem égek porrá, de attól még meg tudok vakulni. Valahogy a sötét helyiségek és a sok mesterséges fény után a Napé valahogy még túlerős nekem. Örülök, hogy mondjuk a bőröm nem hólyagosodik ki, mondhatni élhetnék úgy, mint régen, bár továbbra sem tudok megbarátkozni azzal, ami vagyok.*
- Ja, kössz *mondom enyhe gúnnyal, s a szöveget inkább a nemrég végbement kis akcióra gondoltam. Fú, mik ezek a kis körök a szemem előtt? Csak én látom?*

-Ne!*kiált és arrébb akarja lökni Stevent. Nagyon megrémül, de lassan megnyugszik, mikor semmi nem történik. *~ Te jó ég. Nem tudom mit tettem volna, ha újra elveszítem. ~*gondolkodik, majd lassan tényleg megnyugszik.*

*Észreveszem, hogy Tara ellökne, így hamar felpattanok és odébb megyek, mielőtt megtenné. Nem kell aggódnia, ha a Nap rám vetül, szinte azonnal semmivé válnék, azonban ez a gyűrű tényleg hatásos. Nem örülök ennek az egésznek, azonban annyi fix, hogy valahol azért hálás vagyok, csupán beismernem nehéz és jó ideig nem is fogom ezt megtenni. Azt hiszem idő kell, mire egyáltalán ténylegesen feldolgozom az ilyesmit, pedig nem olyan nagy durranás - legalább is másnak...*

- Nyugi Tara! *gondolhatta volna, hogy ez lesz, de Tara akkor sem lett volna elég gyors.* -Ha meg akartam volna szabadulni tőle, már megtettem volna. *mondja a lánynak. Némi gúnnyal a hangjában.* De ez túlságosan is fájdalmas halál lett volna. Amúgy nem tettem volna ha nem lettem volna eléggé biztos a dolgomban. *mondja megnyugtatásképpen.*
- Ja, és Steven *szól a srácnak* örülj neki, hogy meg van a gyűrű, mert ilyen nem minden vámpírnak van. Csak a legek, legének.