Diáktársalgó és játékterem

*Továbbra is álmodik de egyre nyugtalanabb. Meg meg remeg és a szemöldökét ráncolja. Nagyon nyugtalan. *
- Nazedesu ka?... Níí-sama... *suttog és remegni kezd.*

*Az angol még oké, de a a japán nyelvvel gondban vagyok. Egyáltalán nem beszélem, nem értem mit mond, illetve kérdez, mikor megszólal, minden esetre meg-megremeg karjaimban, ami miatt kissé nyugtalanabb leszek én is. Nem tudom épp miről álmodik, de biztos nem lehet jó, ha ez a reakciója. Lefektetem - vagyis inkább leültetem - az egyik nagyobb kanapéra, majd ledőlök mellé és lehunyom szemem, bár nem alszom, csak pihenek kicsit, miközben fél karommal magamhoz szorítom.*
- Na, nincs semmi baj! *mondom félhangosan, az arcát cirógatva. Észbe kapván még ráterítem a pulcsimat, csak ezután dőlök vissza újra.*

*Ezért fél aludni Tara. Mindíg testvére haláláról álmodik. Retteg újra élni a történteket. Nagyon fél mert nem akarja újra látni az egészet. *
-NE! Daisuke!*pattannak ki a szemei és hirtelen azt sem tudja hol is van.*

//Fagy/

*A zajra azonnal kinyitom szemeimet és felülök.*
- Nyugodj meg, nincs semmi baj! *érintem meg Tara finom arcbőrét, eztán kedvesen magamhoz ölelem. Most már teljesen meg vagyok győződve afelől, hogy rosszat álmodott, csodálom ha két órát tud aludni.*
- Csak nem egy hozzád tartozóról álmodtál? *kérdezem halkan.*

*Tara felriad mikor újra végig nézi testvére halálát. Hirtelen nem igazán tudja hol is van. Akkor jut eszébe hogy nincs egyedül mikor Stev megérinti az arcát, majd magához öleli. *
-A bátyámról. Arról a napról mikor meghalt. *~Ő Tomnak ismerte, mert mások előtt sose hívtam Daisukénak.~*
-Annyira féltem.*mondja és szorosan a fiúhoz bújt.*

*Ezek szerint nem Tomnak hívták. Én annak ismertem meg, mikor beszélt róla, de ezek szerint Daisuke a neve. Pontosabban sosem derült ki számomra, hogyan halt meg, már régóta szeretnék segíteni Neki, azonban amíg nem beszél róla, nem megy. Pedig annyira szeretnék! Száj húzva figyelem őt.*
- Sajnálom! *suttogom a hajába fúrva harcomat.*
- De most már itt vagyok, az csak egy álom volt.

-De mindíg olyan valóságos. Tudom hogy régen történt, de még mindíg nem bírom elfelejteni.*mondja reszketve. Nagyon megviselte a dolog hisz testvére volt számára a világ. Ő tanította meg mindarra amit tud.*
-Néha azt kérdezem miért nem Tessát mentette ki helyettem. Akkor ők még élhetnének.*mondja hallkan, és egész testében reszket.*

- Egy idő után muszáj lesz túl lépned rajta. Amíg nem megy, Ő is némán szenvedni fog, hiszen voltaképp ide van láncolva a lelke. Tudom, hogy rossz lehet neked, de sose arra gondolj, hogy már nincs, mert még nagyon is él, csak máshol. Gondolj arra, hogy milyen jó volt vele, a sok kellemes képekre emlékezz vissza! *javasolom, miközben a hátát simogatom. Emlékszem, hogy levettem a pulcsit, azt most ráterítem, úgy simizem tovább.*
- Nyugodj meg kérlek! *suttogom a fülébe, s most nem zavar, hogy arról a Tessaról sem tudom, kicsoda. Most csak az a fontos, hogy Tara ne legyen nyugtalan, mert egy idő után rám is átragad az idegessége.*

*Hozzá bújik Stevenhez és hallgatja amit mond. Tudja hogy igaza van, de nagyon nehéz számára elengedni, testvérét. *
-Bátyám és a menyasszonya Tessa azt tervezték ha befejezik a főiskolát, akkor magukkal vittek volna Egyiptomba mert oda akartak volna költözni. Mindíg azt mondta, hogy ha ott leszünk egyikünknek sem kell a szabályokkal foglalkozni. És ezért tanított annyit. *mondja és lassan könnyek folytak le az arcán. Még a családjának sem beszélt soha az érzéseiről. *
-A temetés óta egyszer sem voltam Daisuke sírjánál. Nem bírtam elmenni. *mondja hallkan.*

- Ez nem bűn, én megértem, miért nem mentél. Szerintem már attól is boldog, ha gondolsz rá, vagy a dologra, de amíg így teszed, sosem lesz igazán szabad és te sem fogsz megkönnyebbülni *csóválom meg fejem, miután elmeséli a történetet. Igazán rémes ezt hallgatni, ha még verne a szívem, most összefacsarodna. Szorosabban ölelem magamhoz, miközben egyik kezemmel előhúzok egy hófehér kendőt zsebemből és felszárítom néma könnyeit.*
- Még ki tudunk menni Egyiptomba, együtt. Tudom, hogy én nem a testvéred vagyok, nem vagyok a rokonod, de mégis egy olyan ember; vámpír, aki szeret téged és sosem hagyna magadra!

*Nagyon meglepődik mikor meghallja, amit mond. Kicsit elgondolkodik, a dolgokon. *
-Eljönnél velem Japánba is? Elkísérnél Daisuke sírjához? *kérdezi hallkan. Tudja jól hogy egyedül nem tudná megtenni. Retteg a tudattól hogy testvére halott és soha nem tér vissza.*

- Persze, csak mondd meg, mikor indulunk! *nézek komolyan szemeibe, majd gyengéden megcsókolom őt. Vele tartanék bárhová és bármeddig ott tudnék maradni mellette.*

*Aprót biccent, majd visszonozza a csókot.*
-Még nem tudom mikor. *mondja hallkan és visszadől Stev mellkasára. Nem tudna már aludni, ahoz túlságosan fél.*

- Nem baj, akkor majd picivel később eldöntjük még *vigyorodom el, ahogy karját simogatom. Aggódom érte, ha ilyen keveset alszik, egy idő után eljut a végkimerülésig, mert nem tud rendesen pihenni.*
- Valamelyest jobban vagy már? *kérdezem kedvesen, ahogy egy hajtincsét kezdem el vizsgálgatni.*

*Nyugodtan fekszik tovább a fiú karjaiban, ahogy hallgatja.*
-Igen jobban.*válaszolja. Megnyugszik, a fiú jelenlétében. *

- Örülök! No és nem vagy álmos? Aludnod kéne, más különben nem pihened ki magad *nézek le rá aggodalmasan.*

-Nincs semmi baj. Már megszoktam hogy nem alszok annyit.*válaszolja.*

*Megcsóválom a fejem, rosszalló pillantásokkal jutalmazva őt.*
- Az pedig rossz! Szerintem ha módod van rá, valahogy pihend ki magad, mert ha mindig csak ennyit alszol, tényleg soha nem pihened ki magad igazán *mondom komolyan.*
- Akár most is megpróbálkozhatnál vele, szerintem *vetem fel az ötletet.*

*Igazat kell adnia a fiúnak, de akkor sem tud aludni.*
-Nem merek. Mert félek a rémálmoktól.* mondja és Stev mellkasába fúrja az arcát. Tudja hogy nem kell félnie az álmoktól de mindíg nyugtalan lesz. *
-Velm maradsz? *kérdezi ahogy fölnéz a fiúra.*

- Nem szabad félned tőlük! Az a legjobb, ha harcolsz ellenük, vagy egyszerűen csak "felülírod" őket. Változtass a rosszan, hogy végül jóvá váljon! *válaszolom biztató hangon és kedvesen bólintok.*
- Nem hagylak magadra *felelem ránézve, amúgy sincs jobb dolgom. Vele maradok, ha fagyaszthatnánk az időt, akár az örökkévalóságig is itt bírnék vele maradni.*

*~Stevnek igaza van. De nagyon nehéz ''szembeszálni'' ezekkel az álmokkal. Mindíg ugyan az és kezdenek az őrületbe kergetni. Hogy változtassak olyanon ami már megtörtént? És vele is annyi minden rossz történ hogy képes még engem is elviselni? Hisz mindíg csak nyafogok neki.~*gondolkodik. *
-Rendben megpróbálok.*mondja hallkan és visszahajtja fejét Stev mellkasára. Nyugtalan, de próbál megnyugodni, a fiú mellett.*

*Érzem, hogy a lány nyugtalan, ezért még ráadás szavakkal igyekszem őt nyugtatni. Nagyon szeretem, jól esik hallani a hangját, ahogy beszél hozzám, ahogy kifejti az érzéseit, a gondját... Sosem zavart és nem is fog, soha.*
- Örülök, hogy teszel egy próbát! *mondom, s ezután hagyom, hogy közénk álljon a pillanatnyi csend.*

*Erősen kapaszkodik, Stev karjába, mert nagyon nyugtalan. Nagyon régóta retteg de most kivételesen megpróbál aludni. Tudja hogy barátja vele van, és nem kell félnie. *~ Miért vagyok ilyen gyenge? Félek és állandóan panaszkodom. ~*gondolkodik majd nagyot sóhajt mielőtt sikerülne elaludnia. Teljesen nem tud megnyugodni és valamennyire még éber.*

*Elkezdek énekelni halkan egy számot, amit régen sokszor adtam elő Tara előtt. Egy szerelmes szám volt, amit magam írtam neki, reméltem még emlékszik rá és ha felismeri, még inkább megnyugszik. Tudom, hogy még most is nyugtalan, de én el nem mozdulok mellőle! Nem marad egyedül, mindenben támogatom és segítek, ahol csak tudok.*

* Még mindíg erősen kapaszkodik a fiatal férfi karjába. Nagyon nyugtalan, de ahogy meghallja a dalt felismeri. Emlékszik hogy ezt neki írta. Már nem tudja hogy álmodik-e vagy sem. De álmában visszarepült arra az időre mikor elkezdett kialakulni köztük valami. Szép lassan megnyugszik, és álmában egyetlen árva könnycsepp gördül le az arcán. Majd végül sikerül megnyugtatnia Tarát.*